Írások

Túléléseim

Ha kihagynám a történetből, hogy a július 3-át megelőző héten már volt egy infarktusom, az a képet drámaibbra hangolná, de nem volna sem igazságos, sem tanulságos, s talán még becsületes sem. Így tehát bevallom, hogy a halálos összeomlás előtt, már kaptam figyelmeztetést. A klasszikus tünetekkel: többórányi teniszjáték után a kocsihoz menet szegycsonti fájdalom, rosszullét jelentkezett. A biztos felismerés ellenére sem hívtam mentőt, (mintha azok megsértődnének egy téves riasztás miatt, miközben ők örülnek a legjobban, ha valakinek nincs baja) hanem sétáltam, nyújtózkodtam, s idővel jobban lettem, majd kocsiba ültem és hazamentem. Ezek után, akár másnap, vagy pár nap múlva is jelentkezhettem volna orvosnál, amit nem tettem meg, s amiért hajszál híján az életemmel fizettem. A valósággal való szembenézés félelme, tanácstalanság, határozatlanság, és hamis remények.

Mostanában nagyon jól ment a tenisz, rengeteget játszottam, csaknem minden nap több órát, sőt újra bevállaltam szingli meccseket is annyira jól bírtam. Egy kicsit azért tartottam tőle, hogy túlhajtom magam, meg talán a koromnak (65) sem kell ennyi, de úgy voltam vele, hogy majd a szervezetem tiltakozik, ha nem bírom, és majd akkor fékezek egy kicsit. Július 3-án is több órát játszottunk, kimerítő játszmákban hajtottuk magunkat, nagy volt a jókedv, mert sorba nyertük szettjeinket. A játék után gondoltam benézek a „körútra”, ez anyukámat és a húgomékat jelenti a Széchenyi körúton, ahova csaknem minden nap, ha tehettem legalább egy negyed órára beugrottam, …hogy vannak?…mi újság? Itt az udvaron sétálva, hol leültem, hol felálltam, nem jól éreztem magam, izgatottság, idegesség lett úrrá rajtam minden ok nélkül. Hazamegyek gondoltam. Elköszöntem, kimentem a nagykapun, bezártam, beültem a kocsiba, de ekkor már kifejezetten rosszul éreztem magam. Így nem vezethetek – gondoltam -, majd kiszálltam a kocsiból, s bezártam. Ebben a pillanatban elájultam, s holtan estem össze. Akik esetleg aziránt érdeklődnének, hogy milyen a túlvilág, csak annyit tudok válaszolni, hogy sötét, és csendes. Semmi fehér fény, semmi lepergő életjelenetek, semmi pátosz, csönd és sötétség…

Összeesésem pillanatában érkezett felém a járdán Izsó Péter kerékpárral, aki látva a jelenetet azonnal megállt, de olyan szerencsétlenül, hogy a hirtelen behúzott első fék hatására átbucskázott a kerékpárján, s az eséstől súlyos térdsérülést szenvedett. (Később ugyanoda járt a kórházba kezelésekre, s ilyen alkalmakkor meglátogatott a Kardiológián.) Azonnal megkezdte az életmentést. (Izsó Péter hivatásos katonaként az Afganisztáni magyar kontingensben életmentésből kapott katonai kiképzést.) Péter próbált közben mentőt hívni, segítséget kérni, de nagyon sokan elhajtottak mellette, végül szerencsére arra járt kismotorjával Antall Roland aki beszállt az életmentésbe. (Az életmentés, a mellkas összepréselése, nehéz fizikai feladat, rendkívül kimerítő, így feltétlenül jól jön a segítség.) A mentő hamarosan megérkezett és elektrosokkal elindította a szívemet, ami el is indult, felvette feladatát, mintegy 10-15 percnyi szünet után! Hála a szakszerű azonnali életmentésnek, a szív újraindítása így lehetséges volt, ha ez nincs, vagy akár csak késve érkezik erre nem lett volna lehetőség, s nem írnám eme sorokat, hanem más írt volna néhány elköszönő szót.

A mentő száguldott velem a megyei kórház Invazív Kardiológiai Osztályára, ahol azonnali szívműtét során a koszorú erekbe behelyezett fémháló segítségével véglegesítették szívműködésemet, életem megmentését! Több mint 1 hónapig ezután az intenzív részlegen feküdtem, behuzalozva, katéterezve, minden életfunkciót ellenőrző elektronikával ellátva, éjjel- nappali orvosi és nővéri felügyelet mellett. A legnagyobb problémát a légzés normalizálása okozta, mivel az életmentés során intubálás történt, ami aztán az intenzíven sajnos később is meg kellett ismételni több hátrányos, nehéz szituációt okozott kezelésem során. Az intenzíven eltöltött 1 hónap alatt háromszor éreztem úgy, hogy itt a vég, de mindig tettek velem valamit, ami továbblendített ezeken az életveszélyt jelentő szituációkon. Az intenzíven eltöltött idő első felében az önfeledt boldogság, szárnyaló fantázia, vidámság, felhőtlen jókedv uralta hangulatomat, a kapott fájdalomcsillapítók és „finom” anyagok hatására. Hamis kényszerképzetek fonódtak össze valós képekkel, előadásokat tartottam az éppen ott tartózkodó orvosoknak, nővéreknek a hidraulika elméleti témaköreiben (a változó keresztmetszetű csövekben áramló folyadékok áramlási tulajdonságai – kontinuitás tétel – hiszen az intenzív tele volt ilyen csövekkel), néha néprajzból, vagy zenetörténetből stb. Némi csodálkozással és mosolyogva hallgatták fejtegetéseimet.

Nagy kérdés volt, hogy egy ilyen életmentés után mi marad s mi vész el? Van akinél testi hátrányok (testrészek részleges vagy teljes bénulása, beszéd bénulása, érzékszervek leállása: hallás, látás stb. stb.), van akinél szellemi leépülés a következmény (pl. nem ismeri meg a gyerekeit, rokonait), vagy teljes memóriazavar, kiesés. Én hálát adhatok a Jóistennek, mert mindenem megmaradt. Egy idő után helyreállt a gyógyszerek által okozott kényszerképzetes korszak is, visszanyertem realitásérzékemet, s kitűnően tudok gondolkodni (talán ez az írás bizonyítja). Luca lányom is tesztelt: -Te Papa és tudsz angolul? – Minden szóra emlékszem.- válaszoltam.  Ami viszont számomra is nagy meglepetés volt, hogy egy csomó természetesnek vett tudás elveszett, illetve legyöngült. Mivel infúzióban kaptam mindent, ezért újra kellett tanulnom enni, inni (hogyan nyeljek, hogy ne menjen félre, hogyan igyak, ez volt a legnehezebb). Egy hónap telt el mire egy asztalon lévő teli pohár vizet felemeltem, megittam, s letettem az üres poharat. Addig kiskanalazás, nyelés gyakorlása kiskortyonként stb. Elveszett a térbeli koordináció, vagyis újra kellett tanulnom járni. Nagyon jó fizikai állapotom ellenére az első felállás az ágyról hihetetlen nehezen ment, persze úgy értem egy helyben állni kapaszkodás nélkül! Csak most értettem meg, hogy minden nem gyakorolt tanult tudás elvész. Azt is elfelejtjük, hogy például a járás az tanult tudás, amit csecsemő korunkban tanultunk és nem marad meg, egyhavi fekvés után senki se tud járni!

Az intubálás okozta gégesérülés miatt hetekig nem tudtam beszélni, és ráadásul ez a sérülés mire a szívem és minden más paraméterem remekül helyreállt, a gégém elzáródott. Végül egy gyufafejnyi lyukon kaptam (kaptam ?, szívtam-fújtam fuldokoltam) levegőt. Ezzel lekerültem Szegedre az SZTE Fül, Orr, Gége Osztályára. Megérkezésemkor azonnal megvizsgáltak, és egyből világos volt, hogy azonnali sürgős (újabb életmentő) műtétre van szükség. Igen ám, de fékeztek az altatóorvosok a szívem terhelhetősége miatt. Soron kívüli kardiológiai vizsgálatokat rendeltek el, s ezek alapján mégis döntöttek a klinika által is nagy kockázatúnak minősített műtét mellett. A műtét előtt feljött a betegszobámba a műtétet végző professzor, aki kérte beleegyezésemet egy esetleges gégemetszéshez arra az esetre, ha a műtét oxigénhiányos fázisát nem bírná a szívem. (A fenébe, már megint életveszélyben vagyok gondoltam magamban ahogy üldögéltem az ágy szélén. Azt az egy órát, ami a műtét megkezdéséig eltelt nem kívánom senkinek!) Elvégeztek tehát egy lézeres gégeműtétet felszabadítva az elzáródott keresztmetszetet, s ezen vagyok túl 1 napja, s mondhatom nagyon jól sikerült, s így hogy életben maradtam, továbbá jelenleg nem látok a láthatáron újabb életveszélyt, szántam rá magam történetem megírására, hiszen sokakat érdekelt, sokan imádkoztak értem. Köszönöm az aggódást, a figyelő szemeket, a jókívánságokat, a családom hihetetlen erőfeszítéseit, az életemért küzdő sok ember odaadását, fáradozását. Elkezdődhet tehát a július 3-án befejeződött Hega 1.0 program helyett a Hega 2.0 projekt!

Egy hozzászólás

  • WordPress Commenter

    Üdvözlet! Ez egy hozzászólás.
    A hozzászólások moderálásához, szerkesztéséhez és törléséhez látogassunk el a honlapunk vezérlőpultjának
    Hozzászólások menüpontjához.
    A hozzászólok avatarját a Gravatar biztosítja.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük